Hírek röviden

ASSISTOSOK FIGYELEM!
Az ASSIST-tal kapcsolatos hasznos információk a blog első felében találhatók, leginkább a 2008 július és szeptember vége közötti részen. 2008 szeptemberétől a bejegyzésekben arról olvashattok, hogyan éltük meg/át azt az évet, amit Csuri Amerikában töltött.






2013. április 28., vasárnap

Siri és én

A lejtőre vezető útra két évvel ezelőtt léptem, amikor megvettem az első okos telómat. Emlékeztek, meg is írtam az első pár beégésemet vele. Aki ismer, tudja, hogy menthetetlenül imádom az új kütyüket. Mindent, amit nyomkodni lehet, amivel kapcsolatot lehet teremteni, és imádom, hogy egyre okosabbak. Meg lehet ezért kövezni, de ez a fajta hozzáállásom a technikához sokszor volt már hasznomra, és a nálam kevésbé lelkesek, akik cikiznek is sokszor e szenvedélyem miatt, időről, időre hozzám fordulnak, hogy oldjak meg egy-két dolgot, amit manapság a technika segítségével sokkal egyszerűbben megtehetünk.
És most (nyilván ha klaviatúrát ragadok), új szerelem van kibontakozóba. Tegnapelőtt ugyanis én is csatlakoztam az almás kütyütulajdonosok családjához, nevezetesen szert tettem egy mobájlra. Ilyenkor, amikor valami újdonsággal kerülök kapcsolatba, nem vagyok rest "fellapozni" a netet, és akkurátusan végigolvasni a - jelen esetben mintegy 150 oldalas- kezelési kézikönyvet. Így kitudom választani, mely funkciók, azok amelyekre leginkább szükségem van. Kipróbálgatom őket, mondhatni begyakorolgatom. Mivel tegnap Tomka felmentett a konyhai szolgálat alól, a délutánt kettesben tölthettem új kedvesemmel. Így esett, hogy megismerkedtünk Sirivel. Siri egy alkalmazás, ami arra szolgál, hogy a sok klimpírozásban megfáradt ujjbegyedet kímélhesd Siri ugyanis elvégzi helyetted a naptári bejegyzéseket, tárcsázza helyetted a megadott számot, sőőőt emlékeztet, hogy valakit felszerettél volna hívni. Siri a nap bármely szakában kész a szolgálatodra lenni. Ehhez nem kell egyéb, mint hogy kiadd neki szóban az utasításaidat (na jó meg egy kis internet kapcsolat). Csodálkoztok, hogy azonnal és menthetetlenül beleestem (még az sem zavart, hogy Siri kellemes női hangon szólt hozzám, gondoltam, így legalább mi csajok jobban megértjük egymást)? Sirinek be kell mutatkozni, nem ám csak úgy van. Megadod neki a címedet, hogy ha azt szeretnéd tudni, hogy otthonról hogy jutsz el valahova, akkor nyilván tudnia kell Sirinek, hogy hol laksz. Ha azt mondod neki, hogy hívja fel az apádat (dad), akkor azt is meg kell adnod az adatlapodon, hogy ki is a Te apád...jó én remek helyzetben vagyok, mert a hasonlóság köztem és apu közt kétséget nem hagy afelől, hogy ő az apám:) . De esetleg ezzel a,ponttal meggyűlhet egyesek baja, a lényeg, Siri nem tud különbséget tenni biológia és nevelő apa közt, így, akinek kétsége van, nyugodtan hasalja be édesapjának, akit annak tekint vagy hisz. No miután túlestünk a bemutatkozási procedúrán és megadtam minden adatomat a súlyom kivételével mert az top top secret még Siri előtt is. Gondoltam essünk neki és tegyük próbára Siri szolgálatkészségét.
Egyetlen aprócska hibája, már ha hibának nevezhetem, azért csak van a rendszernek: Siri ugyanis angolul beszél...(jó, tud még egy pár nyelvet, de ahhoz én még hozzákonyítani sem tudok, így maradt az angol, mint egyetlen lehetséges közös nyelv) Na gondolhatjátok én, és ismét az angol...Ha kétségeim lettek volna eddig az angol kiejtésemmel kapcsolatban, nos most azonnal bizonyosságot kaptam, hogy bizony az én angolom (leginkább a kiejtésem), úgy ahogy van sz#r. Aktiváltam Sirit, aki készséggel állt rendelkezésemre: What can I help you? És én rázendítettem a legékesebb angolommal, amit előtudtam halászni: remind me to call apu at 1 pm. Hát nem állíthatnám, hogy Siri azonnal vette az adást. El sem ítélhetem, hogy egyenesen az Apple-t akarta felhívatni velem (kire gondoljon az ember lánya először, ha baj van, ha nem a szülőatyjára). Szerinte csak azt nem értette, hogy mikor akarom, hogy emlékeztessen. Na gondoltam barátom ilyen könnyen nem adom fel, nekiveselkedtem még egyszer most már azonban totálisan angolosra vettem a figurát, ez abból is látszik, hogy most már nem az Apple-t akarta felhívatni velem, hanem a pool-t viszont nem értette, hogy mikor...4-5 próbálkozás után rájöttem a nagy eszemmel, hogy Siri hamarabb beazonosítja "apu"-t ha lebetűzöm neki, így a következő parancsot adtam ki Sirinek: remind me to call éj pi jú. És igen, meg volt az áttörés, megértette. Itt viszont némileg elbizonytalanodtam, mert gondoltam elég csinos lesz lespellingelni mondjuk a kazánosgábort. Az persze csak most esett le, hogy ha azt mondom neki, hogy remind me to call my dad, akkor talán hamarabb dűlőre jutunk, mivel bemutatkozáskor tisztáztuk, hogy a telókönyvemből, ki az, akit jómagam dad-nek tekintek. Viszont nekem ennyi megaláztatás nem volt elég, ezért folytattam egy bonyolultabb mondattal I meet Susan at 3 pm tomorrow. Hogy miért pont három órát találtam ki amikor kb. két perccel előtt már az egyet (one) sem tudtam megértetni Sirivel, nem tudom. Más magyarázatom nincs, mint a végtelenül mazochista mivoltom. Akkor megosztanám veletek, mit értett Siri: I need Szondi a CPM tomorrow....újabb próbálkozás, eredmény: I need to Suzanne at street pm tomorrow...persze Siri udvariasan megjegyzi, hogy nem értem (I don't understand). Helyes is, hogy nem azt mondja, hogy hülye vagy ember, miért van szükséged Zsuzsára az utcán holnap? Elvégre mégis csak ő van értem, nem én őérte. Nem, Siri tudja hol a helye, így kedvesen megkérdezi, hogy esetleg utánanézzen-e  a neten, hogy mit akartál, ha már Te olyan hülye vagy, hogy össze vissza beszélsz.
Hát így beszélgettünk még egy darabig Siri és én, és amikor már totálisan összeomlottam, feladtam. VISZONT! új cél lebeg a szemem előtt: Addig nem adom fel, amíg Sirivel beszélni nem tudok, ha kell minden szabad percemben gyakorolom a kiejtést...lehet, a végén némileg géphangon fogok beszélni, de beszélni fogok ANGOLUL.

2012. augusztus 13., hétfő

Negyed század II. rész/ Stockholm lépésről, lépésre

Ott tartottam, hogy ketten állunk az indulási oldalon, még nem kezdődött meg a becsekkolás, és Tomka jelenleg csak azt tudja, hogy neki repülnie kell. Kicsit meg is riadtam, mert nekem az utolsó infóm az volt, hogy nem fél a repüléstől és most eléggé úgy nézett ki, hogy jól be van rezelve.
- Drágám, nem arról volt szó, hogy Te nem félsz a repüléstől? A legutóbb még nem féltél.
- Igen, de akkor volt két hónapom felkészülni rá.
- Ok most van két órád, húzz bele!
Eme rövid párbeszéd után átnyújtottam neki az üdvözlő kártyát, amibe beragasztottam a meccs hirdetését, bár tudtam, hogy igazán elvetemült focirajongónak kell lennie, hogy abból rájöjjön, hova megyünk. Nem is találta ki, gondoltam akkor megkapja a következő segítséget, egy 500 koronást, és vésztartalékként egy svéd zászlócska lapult a táskámban, ha végkép nem sikerülne kitalálni, hogy hova megyünk. Hála az égnek a pénz felnyitotta a szemét, így nagy örömködések közepette indulhattunk a csomagunkat feladni. És amíg vártuk az indulást én szépen sorban beszámoltam a szervezés buktatóiról örömeiről, és hogy kb. mire számíthat a következő 4  nap során. Hamarosan pedig már a fedélzeten ültünk és szállt velünk a gép Stockholm felé.  FÉNYKÉPEK feliratozva (előre elnézést kérek, de a legtöbbön én vagyok vállalható, és kevésbé vállalható formában :)
1. nap: ez gyakorlatilag a megérkezésre korlátozódott, hiszen a gépünk este indult és Skavstától, a stockholmi fapados reptértől még egy másfél órás transfer várt ránk Stockholm T-Centralenig. Ott aztán, mintha örökké stockholmi lakosok lettünk volna, pikk pakk megtaláltuk a mi metróvonalunkat kezeltettük a Stockholm Cardunkat (nagyon hasznos dolog az olyan kényelmeseknek, mint mi vagyunk) és már úton is voltunk a Magyar Ház felé, ahol egy 5-10 perces séta után pontban éjfélkor landoltunk is. Hihetetlenül furcsa sok száz km-re itthonról becsöngetni valahova,ahol magyarul szólnak hozzád.
Bevallom én az egésznapi fokozott izgalomtól konkrétan kidőltem. Tomka még sörözött egyet, és beszélgetett volna de nekem már csak értelmetlen motyogásra futotta az erőmből.

2. nap: bezzeg másnap reggel...jóval korábban ébredtem, mint Tomka és azonnal felfedező útra indultam a házban. Első utam a könyvtárba vezetett, ahol rögtön rábukkantam egy Moni által fordított (vagy lektorált? Moni segíts ki pls) könyvre. Majd elrendeztem a csúfos anyagiakat Zsuzsával (a Magyar Ház gondnoka), akivel szinte első pillanattól azonnal közös nevezőre jutottunk, így Tomka már a hatalmas nevetésre ébredt. Megreggeliztünk kényelmesen, úgy voltam vele, hogy megyünk majd még eleget, ne rohanjunk így az elején. Aztán nagy meglepetésemre Imre is beugrott, hogy személyesen is találkozhassunk Imre volt, aki  segített nekem a meccs körüli információk begyűjtésében, és egyben rengeteg hasznos információval látott el bennünket az utazás előtt. Sajnáltam hogy csak ilyen rövid idő jutott a beszélgetésre, de majd egyszer talán pótoljuk, hiszen sűrűn jár haza és kitudja, hátha még mi is kijutunk valaha.
Első igazán kint töltött napunkon beneveztünk egy hajós városnézésre, ez Stockholmban viszonylag könnyű lévén, hogy 14 szigetre épült, de ezt bárki megtudhatja a wikiről. A látvány viszont...hát azt nehéz visszaadni írásban.
És el ne felejtsem az első sör élményét, amit a kikötőben vettünk. 1 pohár sör 65 korona volt ami közel 2 200,- Ft az én drágám úgy itta mintha aranyat nyeldekelne. A továbbiakban természetesen okosabban oldottuk meg a sör kérdést. Este coop-ban bevásároltunk éjjel lehűtöttük és reggel bedobtuk a hátizsákba.
A hajókázás után még meglátogattuk a skanzent, ahol Tomka belehabarodott egy mókusba, és rögvest egy egész sorozat képet készített róla. Majd a Vasa múzeumot néztük meg. Nagyon érdekes volt ez egy több, mint 300 évvel ezelőtt elsüllyedt hajó, ami köré restaurálás után gyakorlatilag köré építették a múzeumot. Nagyon klasszul, látványosan van megoldva a kiállítás, mely minden részletre kitér.
Ennyi séta után kissé elfáradtunk, bár még javában világos volt, de az idő már eléggé előrehaladt. A kaja árakkal a nap folyamán megismerkedtünk, így úgy döntöttünk, hogy mirelit kaját veszünk, amit otthon megmelegítettünk a mikróban. Nem mondom, hogy éttermi kaja volt, de erőteljesen közelítette az IKEA kaját.

3.nap: Nem fogjátok kitalálni, mit csináltunk, igen! Hajóztunk ez úttal Sigtuna, a 980-ban alapított város volt az uticél. Nagyon helyes kisváros volt. Kicsi színes házakkal. Mondhatnám áradt a nyugalom a helyből. Az autók olyan lassan mentek, hogy alig csaptak zajt. A sétányon klassz kiülők voltak (nem csak 1-2 embernek, hanem akár 20-30 emberke is nézelődhetett. És mi persze csavarogtunk le és fel, és ha lehetett minél távolabb a turista helyektől (azért persze ott is voltunk). Láttuk pl. európa legkisebb községházát (sztem itthon is elég lenne ekkora). hazafelé még terveztünk egy kis sétát, de a hajó majd 1,5 órás késése miatt az elmaradt. Történt ugyanis, hogy valaki rosszul lett a hajón és vártuk a mentőket, akik meg is érkeztek, kezelésbe is vették a páciens. Ez idő alatt pedig senki, de senki nem türelmetlenkedett. Igaz az idegenvezető hölgy időről időre tájékoztatott bennünket az ügy állásáról. Hozzánk külön odajött, mert rajtunk kívül mindenki svéd volt a hajón (juhééé az ilyet szeretem) és nekünk elmondta angolul is a dolgot (nem kommentálom az angolomat pfúúúj). Este Tomka meghívott egy kebabra, isteni volt. Aztán irány haza és bedőltünk az ágyba.
Képzeljétek, mint már korábban említettem az égiek valahogy kedvelték az utunkat, mert nem csak gyönyörű idővel ajándékoztak meg minket (szigorúan max 22 fok), de teljesen egyedül voltunk vendégek a Magyar Házban, ami azt jelentette, hogy gyakorlatilag miénk volt az egész gyönyörű villa. Isteni volt, így nem kellett senkihez sem alkalmazkodnunk.

4. nap: A naaaagy meccs napja. Persze, ha már ilyen messzire elmentünk itthonról, akkor nem várhattuk egész nap a szálláson dekkolva, hogy kezdődjék a meccs, így kiruccantunk a királyi család nyári rezidenciájára Drottningholmba. Kitaláljátok? Persze, hogy hajóval Na a négy napnak ez volt az egyetlen ballépése. Nem csak azért mert a hajóúton össze voltunk zárva egy "rém intelligens" magyar csapattal, de ráadásul a hajó gyök kettővel ment javarészt az előző napi útvonalon. És utólag megnézve a térképen simán, és gyorsabban megközelíthettük volna szárazföldön a helyet, amit lássuk be kár lett volna kihagyni. gyönyörű park, gyönyörű kastély és csodaszép Kínai Pavilon. Sajnos a királyi színházat nem tudtuk megnézni, mert azt csak vezetéssel lehet látogatni és idő hiányában  arról lecsúsztunk.
Délután pedig irány a meccs. Komolyan mondom imádom a XXI.század némely vívmányát. Itthon google útvonaltervezőbe beírtam a stadion címét, és odakint úgy közlekedtünk azzal a térképpel a kezemben, mintha ezer éve Stockholmban laknánk. Mit mondjak a meccs is olyan svéd volt. Rendezett, műfüves pálya, fényes nappal is  a pályát világító reflektorok, szép kiszolgáló épületek, és az üléssorok közt egy asztalsor a guest press-nek internet hozzáféréssel. És mondjuk ez egy II. osztályú csapatnak. A meccsen nők, gyerekek és idősek a szokásos látogatók mellett. Az egész meccs alatt egy helyes kis alap zsongás volt, cseverészés. Minden egyes megmozdulást megtapsoltak, mintha színházban lennénk (és legalább olyan kulturált is volt). Természetesen WC élményem is van. Tiszta, mindenhol wc papír, kézmosó és papírtörölköző. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy kettőnk jegye 300 korona volt. (közel 10 ezer Ft). A meccs maga egy kicsit a Leányfalu meccseit idézte, de ettől csak még jobb volt. Szóval jó ötletnek bizonyult az én drágámat elvinni ide.

5. nap: reggel gyorsan becsomagoltam még a maradék cuccainkat, aztán irány a város, hiszen még az egész nap a miénk volt. Csak este 7-kor kellett elindulnunk a reptérre. Az utolsó napra maradt a belváros Gamla Stan ódon utcáinak felfedezése, és az útitárs sorozat könyvében ajánlott 30 perces séta Södermalmon. Mindkettő isteni volt. Tök jó volt, hogy megcsináltuk az ajánlott sétát, mert magunktól tuti nem találtunk volna el olyan helyekre, amelyeket a könyv ajánlott. Közben szintén egy blog által ajánlott kis lakókocsiban ettünk a híres füstőlt heringből, remek volt. Utazás előtt mindenkinek ajánlom, hogy egy kicsit kutakodjon az utakat leíró blogok közt, hiszen remek infókhoz lehet jutni. Délután még lődörögtünk egy kicsit a belvárosban vettünk egy-két kütyüt a gyerekeknek, aztán visszamentünk a Magyar Házba a csomagjainkért és elindultunk haza.

Mindent összevetve egészen érdekes benyomásokkal tértem, tértünk (talán beszélhetek Tomka nevében is) haza Stockholmból. Fantasztikus a "tömeg"közlekedése, kényelmes, kulturált, gyors, és a turista számára is követhetően világos. Az emberek nyugodtak. Annyi, de annyi gyerek van, hogy el sem tudom mondani, öregedő magyar társadalmunk mellett igen szokatlan volt a sok gyerkőc látványa. Komolyan mondom, hogy a 4  nap alatt a gyerekre még csúnyán nézni sem láttam anyukát, nem hogy kiabálni velük. Persze ott is nyirvákolt időnként egy-egy gyerek, de egyáltalán nem ez volt a jellemző. Aztán nagyon különleges érzés, hogy a svédek komolyan gondolják ezt az IKEA dolgot. Bármerre mentünk lépten, nyomon belebotlottunk az IKEA-ból ismert tárgyakba. Belesve egy-egy ablakon, ott is visszaköszöntek az ismert használati tárgyak és díszítő elemek. A kávézókban IKEA-s bögréből ittam a KV-t. Szóval nem lacafacáznak, és főleg nem prédikálnak vizet miközben bort isznak. Tényleg a hétköznapjaikban is az egyszerűség számít és dominál. Egyszerűen élhető a közeg, ahol 4 napot töltöttünk. Bevallom nagyon nehéz volt az első nap a munkában, mert totálisan és teljesen kikapcsoltam a stockholmi napokban.
Elhatároztuk Tomkával, ha kinyögjük a kocsiprojektet, minden évben elmegyünk ketteseben egy hasonló városlátogató túrára. Nekem már meg is vannak a tippjeim a következő uticélra.
És mivel ez egy helyes kis kulturált utibeszámolóra sikeredett, ezért következik egy harmadik rész, amiben a már megszokott stílusban a stockholmi úttal kapcsolatos további gondolataimat fejtegetem.

2012. augusztus 12., vasárnap

Negyed század I. rész

Végre vége az embertelen melegnek..na jó, ha tiszta szívből írnám ez így hangzana: végre vége ennek a  rohasztó hőségnek. Tudjátok, hogy utálom, és mindig azt gondolom, hogy hisztis vagyok, aztán elvonul a meleg és én újra éledek, mindenhez van kedvem, azonnal teszek, veszek. Például blogot írok egy olyan eseményről ami lassan 3 hete történt, de a mi életünkben nagy dolog. volt.
Július 25-én voltunk ugyanis 25 éves házasok. 
És nem akárhogy ünnepeltük meg, elutaztunk...na de hogy! Ez a történet következik most.
Bár rendkívül hízelgő és megnyugtató volt, hogy az én drágám már egy évvel ezelőtt határozottan kijelentette, hogy a 25. évfordulónkon újra elvesz feleségül, azért a nagy dátumhoz közelítve némileg elbizonytalanodtam. És a fő gondot nem az okozta, hogy hogy nézek majd ki -20, izé 25 kiló plusszal (évenként plusz egy, te jó ég mi lesz így az 50. évfordulón)- az alkalmi ruhában vagy hova rejtem a ráncaimat, hanem kiszámolva, hogy ez kb. milyen költséggel járna (mármint a buli), úgy döntöttem, hogy ezt inkább ne  erőltessük. Majd egy ihletet pillanatomban azt is kitaláltam, hogy mi légyen helyette: UTAZZUNK! KETTEN! Viszont tőlem igen szokatlan módon ezt az ötletemet nem osztottam meg rögvest Tomkával, hanem mélyen titokban tartottam. Először úgy gondoltam, csak addig amíg a részleteket ki nem dolgozom és ellenállhatatlanul elő nem adom, aztán végül amellett maradtam, hogy EZ lesz Tomkának a 25. évfordulóra adott ajándékom. Innentől több, mint 2 hónapos szervezkedés vette kezdetét, és én egyszer sem szóltam el magam....bár majdnem belehaltam, hogy PONT Tomkával nem oszthatom meg az utazással kapcsolatos fejleményeket. Először ki kellett találnom, hogy hova menjünk. Nem volt kérdés, Magyarországtól csak észak felé indulhatunk, lévén, mindketten rendkívül mód utáljuk a meleget. Jöttek sorban az ötletek, Krakkó, Amszterdam, Koppenhága, Osló, Szentpétervár és végül a befutó STOCKHOLM.
A repülőjegy sima ügy volt, a szálláskeresésekor majdnem bedőlt a terv, mert olyan árakkal találkoztam, amelyek megfizethetetlenek voltak számunkra. De az égiek kedvelhették a projektet, mert egy véletlen folytán egy blogon olvastam a stockholmi Magyar Házról, ahol szállást is lehet foglalni. Szállás és repülőjegy már volt, de kellett a nagy durranás, ami mi más lehetett, mint egy foci meccs. Nem részletezem, hogy az internet milyen bugyrait kellett felkeresnem, hogy rátaláljak a meccsre (Brommapojkarna- Landskrona BOIS), amit július 28-án Stockholmban alig 7 km-re a szállásunktól játszottak. Kicsit furcsállották a Magyar Házban amikor rákérdeztem, hogy segítenének-e a jegyárak megszerzésében, de készséggel utánajártak és megadták a kért adatokat. (Mindig furcsa itthonról a nagyvilág felé tekintve ez a fajta hozzáállás, nem igazán vagyunk ehhez szokva errefelé. Viszont minden alkalommal, ha  találkozunk ezzel jól esik).
Úgy tűnt tehát, hogy minden egyben van, már csak várni kellett a nagy napra. Ja nem, még egy hátra volt, gondoskodni arról, hogy Tomkának ne legyen munkája az adott időpontban. Vettem hát egy nagy levegőt és ismeretlenül írtam a fuvart osztó lányoknak, hogy igencsak számítok ez ügyben a segítségükre. Az utazás előtti este fültanúja voltam, ahogy szegény Anikó hebeg, habog a telefonba, hogy sajnos tényleg nincs semmilyen munka csütörtökre. Örök hálám üldözi őket a kitartásukért és az együttműködésükért.
És felvirradt a nagy nap, én majd agyvérzést kaptam az izgalomtól, Tomka meg nem is sejtette, hogy reggel Leányfalun ébred, de este Stockholmban hajtja majd álomra a fejét. És negyed órával az ébredés után elindítottam a meglepetés hadjáratot:
én: Tomka, jól hallottam, hogy nincs holnapra melód?
tomka: Ja, mindjárt hívom X-t, hogy adjon valamit.
én: szerintem inkább azért hívd fel, hogy ne adjon és tudod mit utazzunk el
tomka: jaj hagyjál már anyuka, hova mennénk és miből
én: ja izé, én ezt nem opciónak szántam, mert úgy tűnik ma elutazunk
tomka: ??? tágra nyílt szemek, lesett áll stb. stb. és hova mennénk?
én: hát ezt majd csak később tudod meg
És innentől igyekeztem abban a hitben ringatni, hogy az úti cél valahol belföldön lesz. A reggeliről magunknak kell gondoskodni, ezért vegyünk egy-két dolgot a közértben. Ott aztán végképp megkavarodott, hogy minek 2 kiló kenyér, és annyi felvágott, nincs ott közért? Majd amikor mondtam, hogy a karton sört ugyan tegye már vissza (érdekes lett volna ha a 20 kg-s csomag háromnegyedét a karton sör teszi ki :) ) végkép nemértette, hogy milyen hely az ahol, nem lehet kenyeret és felvágottat kapni, de sört igen.
Délután  miután becsomagoltunk szépen kézenfogva lesétáltunk a helyi vendéglátó egységbe ebédelni. Ahol következett a második meglepetés, mert beállítottak Monkáék, akik az eddig eltelt években véletlenül, most viszont már tudatosan voltak társaink ezen a nagy napon. És nem mellesleg Monka volt a sofőrünk. Gondolhatjátok Tomka meglepetését, amikor látta, hogy egy táska helyett már három röhög a csomagtartóban (persze én már előző nap felvittem a kézipoggyászokat Monkáékhoz, hogy Tomka ne fogjon gyanút). A nullásra felhajtva volt aztán teljes az elképedés, mert ott tudatosodott benne, hogy mi itt ma repülni fogunk, nincs mese. Ekkor már megengedtük neki, hogy találgasson. Az első tipp egyáltalán nem meglepő módon Írország volt. Logikus választás, mindenkitől aki csak egy kicsit is ismer :D. Második, hogy biztos Csurit akarom meglátogatni Londonban. Persze ez sem nyert. Annyit még kilogikázott, hogy délfelé tuti nem megyünk, mert arrafelé meleg van és azt mindketten utáljuk, de itt végképp elakadt.
Nem is mondtuk meg neki az úti célt, Monka kitett minket a reptéren és magunkra maradtunk. Miénk volt a következő 4 nap csak kettesben, és Tomka még nem tudta hova megyünk. De, hogy milyen volt Stockholm és Tomka hogy tudta meg végül, hogy hova utazunk, az egy következő bejegyzés története lesz.

2012. június 27., szerda

Jozy

Jozy a mi autónk. Küllemére és tipusára nézve sötétkék Suzuki Ignis. Kis csinoska. Igen, én vagyok az  a fajta autós, aki személyiséggel ruházza fel az autóját. Elnevezi, beszél hozzá. Na jó nem állandóan, de pl., amikor Tomka Jozy "füle hallatára" valami sértő, vagy degradáló megjegyzést tesz a kicsikémre, én azonnal elnézést kérek  Tomka nevében is, és biztosítom a mi kis motoros családtagunkat, hogy "nem is úgy gondolta", és "nem is úgy van", ahogy azt ez a galád férfiember állítja. Igaz nem annyira, mint az irodai asztalom, de azért Jozy is magánviseli az ismertető jegyeimet. A szélvédőn Seamus, az Ír kobold néz kifelé, aki természeten Írországi szerzemény. Képes vagyok a legnagyobb kánikulában is felhúzott ablakkal közlekedni csak nehogy Seamus kirepüljön az ablakon. Persze, mivel nem csak én használom a Jozyt, így Tomka kezenyoma is fellelhető, egy Leányfalu SE és egy III. ker TUE focizászló képében. Szóval Jozy is családtag, s mint ilyen sokkal inkább a lelki, mint materiáls gondoskodás áll vele kapcsolatban is hozzám közel. Az elmúlt időszakban kevesebbet tudtunk együtt lenni, mert a benzinárak arra kényszerítettek, hogy a hétköznapokban Volán busszal közlekedjek, de azért a lelki kapocs megmaradt köztünk.
Érdekes, hogy nem olyan rég egyik barátunkkal azt beszéltük, hogy talán nincs is olyan ember, akire én szívből tudok haragudni (később persze egyetlen egyet találtam, mert én sem vagyok szent :), és nem fogom elmondani ki az :) ). És valóban így is van, általában a mérgem amilyen hiretelen feltámad oly' hirtelen apad is el.... egészen tegnapig. Tegnap ugyanis valaki, vagy valakik beléptek abba a szűk körbe, akikre, igazán, és szívből nagyon haragszom. Ők ugyanis megfosztottak engem, minket Jozytól, a családtagunktól, és vele együtt - hála istennek nem sok - szívemhez közelálló tárgytól.
Nem részletezem, reggel még ott volt, este már nem. Senkinek (még annak az egy embernek sem, akire szívből haragszom), nem kívánom az érzést, amikor megközelíted kulccsal a kezedben a helyet, ahol reggel hagytad, és már látod, vagyis látod, hogy nem látod. És akkor még azt hiszed Te vagy a hülye, mert tuti nem itt hagytad, aztán azt gondolod, hogy még hülyébb vagy, mert tőled az is kitelik, hogy nem is kocsival jöttél. Aztán körbejárod a parkolót majd a környéket és semmi. És aztán nincs mese be kell látnod, hogy a TI családtagotokat, a TI autótokat, amit TI fizettetek ki, ami miatt NEKTEK voltak álmatlan éjszakáitok, azt VALAKI elvitte onnan, ahol TE hagytad. Na EZEK az emberek most bekerültek a "szívből haragszom rád" körbe, és nem hiszem, hogy valaha kikerülnek onnan.
Persze próbálom én a spirituális oldaláról megközelíteni a dolgot, ennek oka van, de egyelőre - nagyon friss az élmény - még nem lelem a magyarázatot. És tiszta szívemből szeretném hinni, hogy ha én nem is találom meg ezeket az embereket, azért a sors majd igen, ő majd rájuk talál, és ahogy mi is, úgy ők is megkapják azt amit érdemelnek. Hiszem, mert másként nehéz lenne túllépni ezen.
Ez a bejegyzés Jozyról, családunk VOLT tagjáról, autójáról szólt.

A főszereplő
(örök hálával tartozom ezért a képért Józsi barátomnak)

2012. április 12., csütörtök

Kés alatt

Előző bejegyzésem óta majd' 2 hónap telt el, és mondhatnám a szituáció szinte ugyan az. Felpolcolt lábbal hentergek az ágyban. Ez alapján joggal gondolhatnátok, hogy engem aztán jól elintézett az a cipő, hogy azóta nem voltam képes lábra állni, de ez nem fedi teljesen a valóságot. Az ugyan igaz, hogy a gyilkos cipő valóban jól kikészített, viszont én már bőven fent járkáltam az elmúlt időszakban. A bibi csak annyi volt, hogy 10 méternél többet nem igazán tudtam menni és mozijegyért se álltam volna be egy hosszú sorba, mert ácsorogni sem nagyon tudtam. És ez a két apróság meglehetősen zavart, olyannyira, hogy félretéve az egészségügy iránti ellenérzéseimet felpumpáltam a pénztárcámat és elindultam, hogy a dolog végére járjak. A következőkben erről olvashattok.
Az MR vizsgálattal kezdtem, csütörtökön hívtam fel egy volt osztálytársamat, aki egy közeli diagnosztikai központban dolgozik és következő hétfő reggel nyolckor már a gép kattogott felettem. Én meg azon gondolkoztam a harmincperces mozdulatlanság ítéletének letöltése közben, hogy vajon jó lábamat vizsgálják-e, mert hogy senki nem kérdezte meg tőlem, hogy melyik lábam fáj. Végül jó lábamat vizsgálták meg. 25 ezer Ft-tal lettem karcsúbb, és egy fődokibácsi kissé flegma tájékoztatásával gazdagabb, mely szerint a keresztszallagom elszakadt, valamint valahol részleges szakadás is van a térdszallagomban, egy porc levált, és itt-ott folyadék van benne és egy ciszta is befészkelte magát a térdem egy csendes zugába. Tehát ez alapján még a laikus is tudta, hogy "gyilkos cipő " méretéhez képest nagy pusztítást vitt véghez odabent.
Következő lépés egy dokibácsit találni, aki nem csak a térdcsapkodós röhögés alkalmával találkozik térdekkel, hanem viszonylag közelebbről és jól ismeri a térd anatómiáját. Kivételes szerencsém lévén és némi segítséggel meg is találtam a megfelelő doktorbácsit, És alig egy héttel az MR vizsgálat után már landoltam nála az első viziten. Csak közbevetőlegesen jegyzem meg, hogy lett volna lehetőségem már korábban is elmenni hozzá, de én valahogy bagatellnek érzetem a sebesülésemet az ő tudásához, és gondoltam majd meggyógyulok én magamtól, elvégre az idő minden sebet begyógyít..na ja csak nem mindegy hogyan. Tehát az első vizit alkalmával, ami múlt hét szerdára esett, rögvest meg is beszéltük, hogy ez bizony műtétet igényel és ha már így alakult ne húzzuk vonjuk az elkerülhetetlent, oldjuk is meg a problémát a következő kedden, ami ugyebár tegnap előtt volt.
Még aznap ott és rögvest elkészíttettem a labor, az EKG, és a röntgen leleteket, ami kellett a műtéthez. A meglepő csupán annyi volt, hogy mindez másfél óránál többet nem vett igénybe a Sport Kórházban, és ebben nem volt protekcióm. Mondhatom, meglehetősen meglepő volt a gyors, udvarias ügyintézés.
A hét utolsó két napján rendet vágtam magam körül a munkahelyemen és csak egészen enyhén berezelve vágtam neki a Húsvétnak. Hétfő este húztam, halasztottam a lefekvést mert nagyon nem szerettem volna, hogy kedd reggel legyen, de az időt nekem sem sikerült megállítanom, így kedden amikor mindent elintéztünk bevonultam az én drágám kíséretében a Kelen kórházba. Nem mondom, hogy megnyugtató volt Tomka szemében látni a rémületet. Eredetileg úgy terveztem, hogy majd belőle merítek erőt, és ez erőteljessen veszni látszott.
Az épületet meglátva, két rendelőt sem tudtam benne elképzelni, nem hogy műtőt és kórtermeket. Belépve aztán kellemes meglepetés fogadott. Mint egy családiház, meleg színek, kényelmes bútorok. és barátságos fogadtatás. Hát igen, Kelen kórház fél "maszek" hely. Így a "kényelmi" szolgáltatásokért fizetni kell. Nem állítom, hogy ez ellenemre lett volna. Na jó kicsit fájt az egy éjszakáért kiadnom a 25 ezer Ft-t (úgy látszik ez az egyenár ez EÜ-ben), de amikor megláttam az egy ágyas barátságos szobát és amikor Tomka megtalálta a sport1 csatornát a TV-n már nem is fájt annyira. Ez a kábel TV-s dolog meglehetősen hasznosnak bizonyult, mivel a következő 4 órát egy alapos belgyógyászati vizsgálat után várakozással töltöttük. És én, aki itthon menekültem volna a huszad osztályú meccs megnézése elől, ott örömmel vállaltam bármit csak ne kelljen az altatásra és az egyre növekvő éhségemre gondolni.
Őszintén szólva nagyon be voltam tojva az ébredés utáni óráktól. Aztán eltelt az idő és jöttek értem. Saját lábon sétáltam el a műtőbe, előtte zavaromban még gondosan bevágtam a kórterem ajtaját, amiből kiesett a kulcs, amiért lehajoltam, de addigra hárman ugrottak oda, mondván, hagyjam csak mert a végén még a derekammal is baj lesz :).
A műtőben kaptam egy vállalhatatlan sapkát, de a kórházi "Armani" hálóingem mellett föl sem tűnt már. Felmásztam egy asztalra mindenfélét kérdezgettek tőlem, azt hiszem az utolsó mondataimmal a munkahelyemet és a kollégákat magasztaltam (ez már állati gyanús, ezt is ki kéne vizsgáltatnom), aztán se kép se hang. Már csak azt láttam, hogy Tomka mellettem áll, és én teljesen magamnál vagyok. Se rosszullét, se fájdalom. A fiú nővérnek mondtam, hogy akkor most hogy túléltem a beavatkozást hozhatja a homárt vacsira de valamiért tiltakozott ez ellen.
Az éjszakám jól sikerült, különösen, hogy 11 óra körül megehettem a világ legfinomabb szalámis szendóját. És reggel fél nyolckor nagyon kedvesen búcsúzva tőlem már utcára is tettek.
És most itthon vagyok, pihentetem a lábam. Rutinosan fókázom ki és be az ágyból, a különbség csak annyi, hogy nem fáj a lábam, Persze sántítok, mert bokáig fásliba bugyoláltak, de ez már csak napok kérdése.
Mindent összevetve a legsokkolóbb élmény a műtéttel kapcsolatban az volt, hogy 15 év után újra szobamérlegre kellett állnom. Ezt nehezen fogom feldolgozni a többi azt hiszem már menni fog.

2012. február 15., szerda

Újra tűsarkakon

Olyasmi történt, ami ismét írásra késztet. Szigorúan szórakoztatás céljából vetem 'papírra" a történteket.
Mostanában nem vagyunk nagy buliba járók, de Babi barátném szép kerek évfordulójára nagyon készültem. Gondoltam megadom a módját. Még shoppingolni is elmentem, vállalva, hogy minden maradék önbizalmamat porrá zúzzák a XS és 38-s méretű ruhák. De az égiek mellém álltak. Vettem elegáns nacit, szép égszínkék blúzzal, kardigánnal és az egész toalett kiegészítőjeként egy gyööööönyörűűűséges cipőt, szép magas, nagggyon magas sarkakkal. Amikor meglátta Csuri teljesen elájult, hogy milyen állat...na ennek már gyanúsnak kellett volna lennie.
A fiatalsággal, már jó előre közöltem, hogy szombaton éééén készülődök, enyém a fürdőszoba (ez szükséges volt, mert amúgy hétvégenként csak kihalásos alapon lehet bejutni oda).
A nagy napon feldobtam egy klassz sminket, kicsit gyakoroltam a cipőben, le, föl, le, föl, le, föl az étkezőben és a nappaliban, és már indulhattunk is. Mondhatni tökéletes volt minden.
A tetthelyre megérkezvén túl voltam az első akadályon: a térkövekkel kirakott udvart magam mögött hagytam. Az antrém jól sikerült és az asztalig is remekül elnavigáltam. Annyira felbátorodtam, hogy milyen remekül megy ez nekem, hogy kiperdültem a tánctérre. Isteni zene volt, komolyan nagyon rég tánciztam ilyen jót. Egymást követték a jobbnál jobb számok és én már azon filóztam, milyen kényelmes is a cipőm, amikor jött a Mamma mia...és a sor "here I go again" és itt, pont itt én egy akkora, de akkora hátast dobtam a táncparkett közepén, hogy ha felkerülne a youtube-ra tuti rekordot döntene a nézettsége. De komolyan, olyan klasszikus hátast képzeljetek el! Arra riadtam, hogy mindenki engem akar felemelni. Engem? Ezzel a súllyal? Na azt már nem! Ráadásul arra gondoltam jobban járok, ha felmérem a károkat mielőtt lábra állok, így mindenkit elhessegettem. És ekkor jött a második fellépésem, a felállás. Mindenkinek megvan, ahogy a féltonnámmal, hasra evickélek, majd négykézlábra küzdöm magam és onnan némi segítséggel állok két lábra? Igen, tulajdon képen a buli kezdete utáni fél órában totálisan hülyét csináltam magamból, és ha valaki azt gondolná, hogy ez az alkohol műve volt, hát nem, én mindezt totál józanul bírtam előadni. És még valami hiába is magyaráznám, hogy nem a cipő volt az oka hanem a tükör fényes padlólap, úgy sem hinne nekem senki, így bevállalom, hogy konkrétan leestem a tűsarkamról. Csak a teljesség kedvéért jegyezném meg, hogy az est hátralevő részében, hol egy lábon, hol egy székkel gogozva, de még táncoltam egy párat, és csak éjféltájban döntöttünk a távozás mellett, amikor már kétségessé vált, hogy olló nélkül megtudok szabadulni a vadi új nacimtól.
Azóta itthon hentergek felpolcolt lábbal. Az ágyba való be és kijutás erősen emlékezett egy rozmár mozgására, némileg nehezített az életem jelenleg. Bizonyos helyekre időben kell elindulnom, nincs az, hogy hopsz kiugrom azt futás. Az egyetlen pozitívum, amit jelenleg az üggyel kapcsolatban megállapíthatok, az az, hogy a korábban vastagnak ítélt bal térdem, jelenleg kifejezetten karcsúnak hat a jobb mellett, ami kb. kétszerese a korábbi méretnek.
Kicsit zavar, hogy lassabban gyógyul a dolog, mint terveztem, de alig várom, hogy újra felvegyem a tűsarkú cipőmet, hiszen a lóra is visszaül az ember ha leveti a hátáról, nem?

2011. szeptember 1., csütörtök

Rendhagyó levél a barátoknak

Kedves Fürcsi és Józsi (és persze Balázs is) !

Rég nem írtam már ide, de tudom, hogy olvassátok és gondoltam innen is üzenek nektek. Nehéz nap áll mögöttetek, és ha valaki hát azt hiszem én tudom, hogy mit érezhettek most. Elengedni, kiengedni a nagyvilágba a gyerekünket nem egyszerű és pláne nem fájdalom mentes dolog. De túl vagytok a legnehezebb részén, a repülőtéri elbúcsúzáson. ( esküszöm az ellenségemnek sem kívánom azokat a perceket, és örökre beégett a retinámba a becsukódó ajtó mögött eltűnő gyerekem).
Ami ez után jön az kicsit hosszadalmasabb lesz, de enyhülni fog a dolog. Most még betévedtek a szobájába, de ott ugyan olyan rend lesz mint egy hete vagy egy hónapja. Várjátok az asztalhoz, de a helye üresen marad. Hívnátok, de nem lehet akármikor. Igen, ezek nem könnyű pillanatok, de idővel megtanuljátok ezt az életet is. Igaz, jó darabig a gép elé lesztek szögezve mire kialakulnak az új szokások, de ezen is túl kell esni. (Amikor Csurit elengedtem, napjában százszor, ezerszer nyitottam meg a blogját, hátha írt valamit, a gmail-t, hátha jött egy levél tőle, gyakorlatilag számítógéptől számítógépig mentem, aztán kigyógyultam belőle...azt hiszem :))) ).
És elérkezik majd a pillanat, amikor már nem lesz nehéz a szívetek amiatt mert távol van a gyerek, hanem nagyon büszkék lesztek rá, hogy képes megcsinálni, képes megszervezni és fenntartani a saját kis életét. És akkor az már egy egészen más fajta világ, élet lesz. Nélküle de mégis vele csak már másképpen. Bármennyire is hihetetlennek tűnik ma, eljön ez is, csak egy kis türelem.
A mai napban az a legrosszabb, ami egyben a legjobb és legizgalmasabb is, hogy egy új fejezet kezdődik az életetekben és ne felejtsétek el az Ő életében is. Legyetek hát türelmesek önmagatokkal és vele is.
És ha majd a "kicsiket" is kirepítjük, akkor majd újra úgy fogunk együtt bandázni, mint ahogy tettük azt 15 izééé 20, vagyis öööö 25 éve, és a kölkök majd csak kepeszkedhetnek, hogy találjanak egy-egy napot, hogy találkozhassanak velünk.

Ahogy Bence most mondaná Cheer up!!!!! szülők

pusza Erika